Leszkai András : Moha bácsi meséi A folyton kérdező Ugribugri

Egy őszi délután - miközben számtanleckémet írtam - lassan kinyílt szobám ajtaja. Ugribugri, az öcskösöm, lassan bejött, zajtalanul betette az ajtót, lábujjhegyen az asztalomhoz lépegetett, és közvetlenül előtte megállt. Azt mutatta ezzel az óvatos bejövetellel, hogy nem akar háborgatni a tanulásban. Valójában persze akart, hiszen azért jött, és állt az asztalom előtt naponta többször is, hogy kérdezzen valamit. Egyszerre csak nyugtalanítani kezdett a várakozása, elhibáztam a számolásomat, és felnéztem rá: – Kérdezd hát, amit akarsz! És Ugribugri kérdezett: – Miért csak két lába van a csirkének? Tudtam, hogy hiába mondanám, ez nem sürgős, majd tanulás után megmagyarázom, úgyis kérdezné újból és újból. Feleltem hát: – Azért, mert a két mellső lába átalakult szárnnyá. De még nem folytattam a számtanleckét, tudtam, hogy kérdez még. Valóban. Elgondolkozott, aztán ezt kérdezte: – Miért nem alakult át szárnnyá mind a négy? – Mert kell neki láb is, hogy járni tudjon, és felcsipegethesse a táplálékát! Most már reméltem, hogy nem kérdez mást. De kérdezett. – A kutya két mellső lába miért nem alakult át szárnnyá? Erre is tudtam valami magyarázatot adni: – A kutya erősebb, mint a csirke, nem volt szüksége rá, hogy felmeneküljön a fára támadói elől, hiszen még ma is nagyon sok kutya harapós. Elgondolkodott: – Miért nem a csirke lett harapós, és a kutya csipegetős? - és így tovább. Végül is összekulcsoltam a kezem: – Drága és tisztelt öcsikém! Ha majd tudsz olvasni, foglalkozzál az állatfajok kialakulásával, most azonban engedd, hogy én a leckével foglalkozzam, mert nem akarok kijönni a sodromból. Elgondolkodott, és kérdezte: – Miért nem akarsz kijönni a sodrodból? Körülbelül így kérdezgetett az öcskös azon az őszön reggeltől estig. Akkoriban már tudtam, hogy a kicsinyek minden kérdésére kielégítő választ kell adni, erre a felszólításra viszont rászántam magam egy napon: – Légy szíves, Ugribugri! Mától kezdve, ha látod, hogy tanulok vagy olvasok, ne kérdezz tőlem semmit. Bólintott, hogy megértette, és ezzel elkezdődött a "csak azt" korszak. Ettől kezdve ugyanis tanulás és olvasás közben minden kérdését így kezdte: "csak azt mondd meg, hogy", és következett a kérdés. Ilyenek: – Csak azt mondd meg: miért nem szédülünk, ha forog a föld? Csak azt mondd meg: mi célja annak, hogy van világ? - magyaráztam neki, hogy ez egyik se sürgős kérdés, tartsa az eszében, és majd később kérdezze, ha már nem tanulok vagy olvasok. De valósággal megrémült: - Azt nem merem, mert hátha elfelejtem akkorra! Láttam, csakis úgy érhetem el, hogy tanuláskor és olvasáskor békén hagyjon, ha teljesen leszoktatom róla, hogy tőlem kérdezgessen. A hallgatással semmit se értem volna, mert százszor is elismételte volna a kérdést. Mást határoztam el: annyira részletesen és bőven fogok felelni minden kérdésére, hogy meg fogja sokallni a választ. Megfogom a karját, és mindaddig nem engedem, hogy visszaszaladjon játszani, amíg töviről hegyire el nem magyarázom neki, amit kérdezett. És nevetgéltem magamban: – Majd meggondolod, barátocskám, kétszer is, kérdezze valamit tőlem, vagy sem! De úgy látszott, nem gondolja meg. Pedig amikor elsőként az elhatározásom után azt kérdezte, miért vannak kifestve a bohócok, még a lexikonból is kikerestem az erről szóló részt, és felolvastam neki. De bíztam benne, hogy ha kitartóan folytatom a részletes, hosszas válaszolást, előbbutóbb elunja, visszaretten tőle. Egy délután bekiáltott édesanyánk a konyhaajtóból a fiúszoba felé. Gyopár néhány nappal azelőtt meghűlt. Még ezen a napon is feküdt, de már szó volt róla, hogy egy-két nap múlva ismét mehet iskolába. Ma meg kellett alaposan mosdania, s hogy újból meg ne fázzék, a jó meleg konyhában. A .Jöhetsz!. azt jelentette, megmelegedett a mosdóvíz. A könyvet, amelyet éppen olvasott, éjjeliszekrényére hajította. A könyv leesett, kabátot kapott magára, és kisietett a konyhába. Felvettem a könyvet, s miközben az éjjeliszekrényére tettem, megpillantottam ott a lázmérőt. Kihúztam fémtokjából, nézegettem, és eszembe jutott, hogy megmutassam magamnak is, az öcskösnek is, miként megy fölfelé az üvegcsőben a higany. Meggyújtottam az éjjeliszekrényen álló gyertyát, a lázmérőt a láng fölé tartottam. A higany tüstént a cső tetejéig szaladt. De ugyanakkor finom pattanás is hallatszott. A lázmérő alsó csúcsa lepattant és az éjjeliszekrény márványára esett. A higany meg parányi gömböcskék alakjában szétgurult a padlón. De rögtön eszembe is jutott, hogy könnyen eltitkolható a meggondolatlanságom, hiszen megtörténhetett volna, hogy a könyv, amikor Gyopár az éjjeliszekrényre dobta, lesodorta a lázmérőt is. Beletettem hát gyorsan a fémtokba a lepattant üvegcsúcsot, belegyűjtöttem a padlóról a higanygömböcskéket, visszatettem a padlóra a könyvet és melléje a lázmérőt. És így szóltam az öcsköshöz: – Most aztán vigyázz. Gyopárnak azt kell hinnie, hogy ő lökte le a könyvvel a lázmérőt. Mi úgy teszünk, mintha azt se tudnánk, hogy leesett. Ugribugri bólintott, és visszaült a padlóra építőkockái mellé. De rögtön fel is nézett rám: – Miért teszünk úgy? A részletes válaszok korszakát éltük, feleltem hát neki alaposan. – Azért teszünk úgy, mert szégyellem, hogy eltörtem alázmérőt, nem akarok szamárnak látszani! Az öcskös elgondolkodott, és ezt kérdezte: – Tóbiás sem akar szamárnak látszani? Meghökkentem. Tóbiás a törpeházi csacsi volt. De összeszedtem magam, és feleltem: – Tóbiás akar, mert ő igazi szamár. Én azonban ember vagyok, tehát kikapnék a szamárkodásomért. Ezért kenem a lázmérő ledobását Gyopárra. Megint elgondolkozott: – Gyopár miért nem fog kikapni érte? Újabb meghökkenés. És szégyenkező felelet: – Ki fog kapni Gyopár is, természetesen. De ő csak kapkodott, nem tartotta láng fölé! Nem fog annyira kikapni, mint amennyire én kapnék ki. Ezért kenem rá. Érted végre? Az öcskös bólintott, de el is gondolkodott, és kérdezte: – Miért jobb rákenni, mint kikapni? Most rákiáltottam: – Nem jobb! Az lenne a jobb, ha megmondanám, hogy én törtem el. Akkor nem hazudnék, és veled sem kellene kínlódnom. Ugribugri azonban nyugodtan elgondolkodott, és kérdezte: – Akkor miért teszünk úgy, mintha azt se tudnánk, hogy leesett? Néhány perc múlva ismét az éjjeliszekrényen volt a könyv. A lázmérővel pedig beléptem édesapánk szobájába, a kicsiny ötvösműhelybe. – Eltörtem a lázmérőt . mondani kezdtem, hogyan törtem el, és csodálkozva figyeltem magamba befelé. Ámulva tapasztaltam, hogy a szégyenkezéssel egyszerre örömet is lehet érezni. Néhány nap múlva Ugribugri meg én látogatóban jártunk nagynénénknél, Borbála néninél. Amikor már indulni készültünk, így szólt hozzánk: – Vigyétek azt a kosarat, adjátok oda édesanyátoknak. De el ne ejtsétek! Öt üveg csipkerózsalekvár van benne. Éppen aznap készült el a lekvárfőzéssel, még ott állt a konyhai asztalon a sok teli üveg. Minthogy nagyon szerettem a csipkerózsalekvárt, amikor magunkra hagyott egy percre, beletettem a kosárba egy hatodik üveget is. Födeles volt a kosár, nem vehette észre. Azt viszont megkérdezte, amikor indultunk: – Bírjátok? Nem lesz nehéz? Ugribugri is fogta a kosár fülét, én meg a kosárnál fogva, sietve húztam őt kifelé. – Hát persze, hogy bírjuk! Nem lesz nehéz! Lépegettünk is vele fürgén az őszi erdő ösvénykéjén, és ez volt az első szavam az öcsköshöz: – Te is kapsz belőle! . mosolyogva bólintott. Szükségesnek éreztem, hogy még ezt is mondjam: . Ez nem számít lopásnak. Borbála néni rokon; még csenésnek se, csak egy kis torkoskodásnak . de tüstént aggódni kezdtem, mert az öcskös elgondolkodott. És már kérdezte is: – Miért haragszik akkor édesanya, ha beosonunk eszegetni a kamrába? Édesanya nem számít rokonnak? Ekkor még nevetve válaszoltam minél alaposabban: – Hát hogyne számítana rokonnak! És azért haragszik, mert azt akarja, hogy jók legyünk, és félti a hasunkat. Az öcskös megint elgondolkodott: – Borbála néni miért nem akarja, hogy jók legyünk? És miért nem félti a hasunkat? Ekkor még fürgén lépegettem, de már nyugtalan volt az alapos válasz: – Borbála néni is akarja, és ő is félti. Éppen azért volt jobb titokban venni el az üveget. Vigyázz, majd úgy fogjuk otthon megenni is, hogy senki ne tudjon róla. Megint elgondolkodott: – Az miért nem számít, hogy te meg én tudunk róla? Most már lassabban mentem: – Az is számít. De azt nem szégyellem olyan nagyon, mint azt szégyellném, ha mások is megtudnák. Most nagyon elcsodálkozott: – Hát miért nagyobb szégyen a torkoskodás mások előtt, mint önmagunk előtt? Most letettem a kosarat, és kiáltottam: – Nem nagyobb szégyen! Ugyanakkora szégyen! Az öcskös bólintott, hogy érti, de láttam rajta, hogy újból kérdezni akar. Minthogy tudtam, mit kérdezne. - Akkor miért hoztuk el a lekvárt? -, meg se vártam a kérdést, hanem kikaptam a kosárból a hatodik üveget, s visszarohantam vele: – Tessék, Borbála néni, ezt itt hagyom. Igaza van Borbála néninek, nehéz a kosár. Hat üveget nem bírunk el. Csodálkozott: – Hatot? Hiszen én csak ötöt adtam. – De én hozzátettem egyet, mert csibész vagyok. Azazhogy voltam. . és rohantam vissza Ugribugrihoz. Akkora ugrásokra késztetett futtomban az öröm, hogy az öcskös ezzel a tréfával fogadott: – Azt hittem, én jövök! Leesett az első hó. Olyan sok, hogy befújta vele a szél a völgybéli falucska országútját. Délután egyedül tanultam szobámban. Gyopár már átment a barátjához, Ugribugri meg kint volt édesanyánknál a konyhában. És akkor egyszerre csak hallom, hogy ezt kiáltja Bérci Berci odakünn az utcán: – Hóeke dolgozik lenn az úton! Felugrottam. Még sose láttam hóekét. Tüstént eszembe jutott, milyen jó, hogy nincs itthon Gyopár, legalább elvihetem a látcsövét. És már kiáltani akartam az öcskösnek, hogy jöjjön, öltözzék, megyünk hóekét nézni. De nem kiáltottam, mert rögtön eszembe jutott: addig fog kérdezgetni a látcső felől, az elvitel eltitkolása felől, hogy elszégyellem magam, és visszaszaladok vele, mint a lekvárral. Felöltöttem hát gyorsan ködmönkémet, és kivettem Gyopár fiókjából a látcsövet. És ekkor különös dolog történt. Aki egész nap vonaton utazott, még este, az ágyban is érzi az ütemes rázást. Ugyanígy belekattogták magukat tudatomba az öcskös szüntelen kérdései is. És noha ekkor a konyhában volt, megszólalt bennem, a képzeletemben, és ezt kérdezte: "Miért lenne rossz Gyopárnak, ha megtudná, hogy elvittük a látcsövét?" Feleltem, persze csak gondolatban: 2Mert megsértettük a rendelkezését, mert nem bízhatna bennünk máskor se! De nekünk nagyon jó lesz a látcső, mert jobban láthatjuk vele a hóekét." Most úgy képzeltem, hogy elgondolkodik, és megint kérdez: "Miért fontosabb az, hogy nekünk legyen jó, ne pedig neki?" Feleltem: "Nem fontosabb. Gyopár éppen úgy ember, mint mi. De hát azt nem tehetjük meg, hogy ne nyúljunk a látcsőhöz, és mégis használjuk! Egyszerre neki is, nekünk is nem lehet jó!" Most úgy képzeltem, hogy hosszasabban gondolkodik és kérdez újból: "Miért nem akkor jobb nekünk, ha neki jó?" Azt hiszem, ekkor már nagyon halkan ki is mondtam a válaszom: "Akkor jobb nekünk is." Visszatettem a fiókba a látcsövet és nem is örömmel, majdnem boldogan kiáltottam a konyhába: – Ugribugri! A ködmönkédet! Megyünk hóekét nézni! - de már nem a konyhából, édesapánk műhelyszobájából szaladt ki, és lelkendezve újságolta: – Soha többé nem nyaggatlak kérdésekkel! Azt mondta édesapa, hagyjalak titeket, tőle kérdezzek ezentúl mindent. Rosszul esett a gondolat, hogy nem kérdez többé. De tüstént el is mosolyodtam: – Most már nem is baj, ha nem kérdezel! Most már megtanítottál kérdezni engem is, önmagamtól. Ezt persze nem értette, elmosolyodott: – Bolondozol! És mihelyt kiléptünk a kapun, már nem is tartottam tőle, hogy nem kérdez többé. Mert ez volt az első szava: – Miért eke a hóeke? Szántja a havat? Nevettem: – Csacsi vagy, hát miért szántaná? Mit lehetne vetni a hóba? Nevetett ő is: – Te vagy a csacsi! Hát hóvirágot!